Semmi sem betegít meg jobban egy országot, mint amikor saját népe tagjai harcolnak egymás ellen.

Minden nációt úgy kell elfogadni, amilyennek adottságai, otthonos környezete és szokásai formálták.

A haza gyökér, melyből életünk fája kisarjadt, az a pont a Föld kerekségén, ahol törzsünk a Föld tápláló, életadó, fenntartó erejét issza legmélyebb gyökérszálain át. Lombba borultan, terebélyes növésben széttárhatjuk messzenyúló ágainkat, - más, idegen törzsből fakadt lombok testvéri szövevényeibe kulcsolódva, a rög fölé emelkedett büszke koronával - ám csak azért, mert ott gyökerezünk abban a rögben, amelyből kinőttünk. Ha elvágják gyökereinket, korhadó hulladék, tűzrevetendő holt anyag lesz belőlünk; matériánkból szerencsés körülmények talán pompás remekműveket faragnak, de eleven, viruló, gyümölcsöző valóságunknak vége.

Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szem előtt lebeg azok példát adó munkássága.

Ha egy civilizált nemzet egyszerre akar tudatlan és szabad lenni, olyasmire számít, ami sohasem létezett és nem is lesz soha.

Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!

Bizony én erősen magyar vagyok, persze e voltomat is kegyetlen kritikával kísérve.

Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.

Ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből. Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság. Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol.

Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.

Ha megkérdeznők most néhány ezer embert, hogyan képzelik a megoldást, a maguk életének és az országok életének megoldását, mit felelne a tömeg? Valószínűleg hallgatna, óvatosan, százezer éves gyakorlattal. Az emberek, szívük mélyén, nem a "nagy megoldásokra" vágynak. Az emberek kenyérre vágynak, s egyre jobban hiszem, hogy a kenyéren túl is vágynak valamire, aminek feltétele az anyagi boldogulás, de ami nélkül az anyagi ellátottság önmagában kevés: az emberek tisztességre és megbecsülésre vágynak.

Magyarországon nem azért áll nagy becsben az irodalom, mert ez az irodalom jobb volna, mint másutt, vagy az olvasója érzékenyebb és elszántabb, hanem azért, mert jobban egymásra vannak, voltak szorulva.

A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást.

Miért nemzet ez, miért nem igenzet?

Bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé.