Az újságírók a repülőgép-szerencsétlenségről írnak, nem pedig a felszállásokról. Mindaddig, amíg a rossz dolgok nem tűnnek el teljes mértékben a Földről, mindig lesz belőlük elég, hogy megtöltsék a híreket, és az emberek, mint évszázadok óta, továbbra is azt fogják hinni, hogy a világ szétesőfélben van.

Ez a hirdetések lényege, nem? Hogy összepárosítsák a vágyakozást az elégedettséggel. Sok ezer olyan termék van a világon, ami tökéletes lenne nekem, de lehet, hogy soha nem is hallok róluk. Mint ahogy van valahol egy számomra tökéletes lány is, de talán soha nem találkozom vele.

Lehetetlen elfogulatlanul kínálni az információkat.

Egy fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk.

Az újság, ahelyett hogy szent hivatás volna, a pártok eszközévé lett; eszközből üzletté; és mint minden üzlet, becstelen és rosszhiszemű.

A legtöbb tv-csatorna olyan, mint a kenyérpirító. Akármikor kapcsolom be, mindig ugyanaz jön ki belőle...

Húsz év múlva az emberek nem fognak már olvasni. Ez így van. Minden idejüket lefoglalják majd a hülyeségek a mobiltelefonjukon.

Van úgy, hogy magányos estéken az ember - a férfiember - (sz)ámítógépe előtt ül, és jobb dolga vagy ötlete nem lévén, ámítja magát kissé. Vagy naggyá. Mert ugye a férfiember, főként ha értelmiségi - nem biztos, hogy ez a szó jelent bármit is -, erősen tagadja, hogy a savószínű magány óráiban olyan értelmetlenül és hiábavalóan kattintgat, mint a gyerekei, akiket erről igyekszik lebeszélni.

Facebook - ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány - igaz, az élet is.

A tévé hihetetlen kelepce. Mint az úthenger, végigmegy az emberen.

A reklám a szeretet ellentéte. Mindent ígér, de nem nyújt semmit. A reklám a fogyasztás vallásának katekizmusa, bárgyú képi világa, hitvallása. Úgy árusítja nekünk a boldogságot, ahogy az egyház hajdan a búcsúcédulákat, kirobbantva ezzel a reformációt. Hamis ígéretekkel, akár az ámenekkel megtűzdelt versfüzérekben.

Az igazsággal immár olyan ritkán találkozunk, hogy az arcába bámulva azt hisszük, csak egy újabb hazugságról próbálják elterelni vele a figyelmünket.

A színpad kegyetlen bírája az embernek, a televízió pedig mindinkább.

Az információ pontosan annyit ér, amennyit a forrása.

Mindenki szeret álhírekről, összeesküvés-elméletekről és általában más emberek butaságairól olvasni - minél butábbnak tűnnek ugyanis mások, annál okosabbnak tűnünk mi magunk.