Az emberi faj tudathasadásos életet él. Mi vagyunk az egyetlen állatfaj, amely saját környezetéből furcsán kilógva kényelmetlenül érzi magát. Lehetséges, hogy ez sajátos kettős természetünknek köszönhető, lévén egyszerre biológiai és kulturális lények. A biológiai evolúció termékei vagyunk, ennek a lassú, természetes, az egyedek differenciális szaporodásával haladó folyamatnak, amelynek eredménye a populáció génállományának fokozatos kicserélődése. Ugyanakkor a kulturális evolúció is hat ránk, ezt pedig az események igen gyors, esetenként az emberi élet időtartamán belüli előrehaladása jellemzi. Bizonyos értelemben mindannyian állandó utazók vagyunk, egyik lábunkat biológiai evolúciós múltunkban vetjük meg, a másikkal óvatosan egyensúlyozunk tomboló kulturális jelenünkben. Talán az emberi élet ezen alapvető ellentmondása rejlik mai problémáink hátterében.

Az ember sajátos tanuló lény, akinek a társak felismerése mellett az önkényes kulturális rendszerekre fel kell készülnie. A hagyományos, vertikálisan működő tudásátadást azonban ma a horizontális pedagógia: a kortársak, munkatársak, az internet világa váltja fel.

Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni.

A hagyomány alap, de ha a hagyomány nem nyitott a valóságra, akkor az egy halott kultúra lesz. Az új, ami megtagadja a múltat, az is gyökértelen, halott kultúra lesz.

A hagyománytisztelet nem a régi dolgok szó szerinti átvételét jelenti, sokkal inkább kritikai továbbgondolást.

Aki valamit ért az oktatáshoz, tudja, hogy ennek fő feladata egy-egy országban az adott kultúra befogadásának előkészítése, a társadalmi kommunikációra való felkészítés. A szakmát, a speciális ismereteket mindenki gyorsan megtanulja majd a munkahelyén, de hogy értse a társadalomban zajló kommunikációs folyamatokat, hogy elfogadja a kultúra központi mítoszát, azt az alsó- és középfokú oktatásban kell megalapozni. A kultúra emeli be az egyént a társadalom virtuális közösségébe.

Minden kultúra a szabadságok és a korlátok funkcionális együttese. Aki érti a kultúráját, tud benne mozogni, ezért az a legnagyobb segítség, ha megtanítok valakit érteni a saját kultúráját. Ezt kéne tegye az iskola.

Az ember kultúrájának anyagát kezdettől óta a természet ős­forrásaiból merítette, mintáit az örök természet nagyszerű formái­ról vette! Mégis az emberi kultúra többé-kevésbé mindenütt és hosszú időkön át a természeti alkotások pusztulása nyomán kelet­kezett.

Önhitt elképzelés, hogy a kultúrát csak magasabb rendű szellemek értik meg.

Tisztelet nélkül nincs semmi; nincsenek hagyományok, nincsenek értékek. Értékek nélkül pedig nincs ember.

Igényes kultúra, igényes, lelkiismeretes irodalom nélkül nincs élhető, emberi társadalmi berendezkedés.

Kultúránk tesz felismerhetővé bennünket, ezért nagy felelősség, hogy miként ápoljuk, és milyen párbeszédet folytatnak a közönséggel, illetve egymással a művészeti szcéna szereplői.

Mégis csak több azért a nyelvnél a nemzet. Szokások, hagyományok, közösen megnyert vagy elvesztett csaták, közös emlékezet és közös célok. Minden nemzet fiai ugyanúgy születnek, de másképpen köszöntik az újszülöttet, ugyanúgy szeretnek, de másképpen házasodnak, mind meg is halnak, de más szertartással temetkeznek. Ezek a szokások nagyon erősek. Ha valakitől elveszik őket, mi marad neki? Semmi!

Csak az a nép tud tisztelni más népeket - azok szokásait, hagyományait - amely a sajátját is megbecsüli.

A kultúránál nem ismerek jobb imázsnövelő tényezőt.