A könyvek néha nagyon sokáig élnek, és lehet, hogy te több száz évvel azután olvasod ezt, hogy én megírtam.

Aki elmerül egy könyvben, egyszerűen elfelejt lélegezni. Akár fel is gyulladhat a ház, a könyvbe mélyedő olvasó csak akkor vesz róla tudomást, amikor már a tapéta is lángol.

Ha meggondoljuk, minden könyv egy palackposta. Belevetik a jövőbe, mint a tengerbe, és aztán valaki vagy kihalássza, vagy nem... vagy elolvassák, vagy nem... vagy megértik, vagy nem.

Az olvasó embert elsősorban az jellemzi, hogy mindig éppen benne tart egy könyvben.

Könyvet írni olyan, mint az ultrafutás. Vannak benne emelkedők, melyek igencsak próbára tesznek, és elakadások, amikor semmi nem látszik olyan nehéznek, mint a soron következő lépés. Máskor szinte erőfeszítés nélkül suhan az ember, és ilyenkor azt hiszi, most már mindig így lesz.

- Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból.
- Semmi baj. Annál több jut nekem.

Az ember azért fordul a könyvekhez, hogy megerősítsék a már meglévő meggyőződésében. A könyvek, mondhatni, kimondják az utolsó szót.

Ne nézzük le a műkörömépítő lánykát azért, hogy mit olvas, inkább örüljünk neki, hogy egyáltalán olvas.

Az ember nem beleteszi a könyvekbe az életét, hanem bennük találja meg.

Az olvasás nem cselekvés, és épp ez a baj.

Olvasni annyit jelent, mint visszavonulni a nyilvánosságtól. Mint hozzáférhetetlenné tenni magunkat.

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.

A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő.

A könyvek nem arra valók, hogy agyonüssük velük az időt, hanem arra, hogy többet tudjunk meg az életünkről vagy más világokról.

A kivonatolás tömör, tényszerű és célratörő. Az olvasás ezzel szemben rendezetlen, csapongó és örökösen további olvasásra csábít. A kivonatolás lezár egy témát, az olvasás viszont felnyitja.