Minden jó és rossz elmúlik, mert ezek nem létező dolgok, csak képzeletünk szüleményei.

Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek. Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: "Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd." Csakhogy az írók nem növik ki.

A képzeletben az a jó, hogy mindig működőképes, nem romlik el, mint például egy háztartási gép, s éjjel-nappal nyitva tart, mint a sarki bolt.

Mi lehet megkapóbb egy szál rózsánál egy pillanattal azelőtt, hogy kibontaná a kelyhét? Képzeljük csak el! Vajon mivel tölthette a napjait Audrey Hepburn, mielőtt elindult, hogy színésznőként meghódítsa a világot? Vagy Vivien Leigh? Esetleg Julia Roberts? Mindnyájan épp olyanok voltak, mint te. Éltek nap nap után, anélkül, hogy tudták volna, nemsoká az ő arcuk ragyog majd a mozivásznon és a rajongók millióinak szívében. Bizony. Mielőtt díva lett belőlük, hétköznapi lányok voltak. A jövő dívái ma még ugyanilyen egyszerű, fiatal hölgyek, akik mit sem sejtve élik megszokott, nyugodt életüket, akárcsak te. És könnyen lehet, hogy épp te leszel a holnap hősnője!

A gondolat mindig előre jár. Túlságosan is messzire lát, messzebb, mint a test, mely a jelenben van.

Egy tisztán megérthető, minden misztika nélkül álló világkép elképzelhetetlen dolog.

Sok ember megnehezíti a saját életét, sorsokat eszel ki magának.

A mesék azt mondják, hogy a virágtündér így működik. Ha beteg a rózsa, odarebben fölé, elfelejti, hogy tündér, belebújik a rózsába, és rózsává válik. Így aztán átéli, hogy mi bántja, mitől beteg, s meg is tudja gyógyítani. Az igazi megismerésben van valami tündérszerűség.

Az átlagos emberek csak a lehetségesben hisznek. Az átlagon felüliek nem csak azt képzelik el, ami lehetséges vagy valószínű, hanem inkább azt, ami lehetetlen. És miközben elképzelik a lehetetlent, azt elkezdik lehetségesnek látni.

Nagy emberek hatalmas épületeket, számítógépet, 3D-s televíziót, mobiltelefon-hálózatot, alkotmányt meg párthűséget képzelnek el, és milliókat vesznek rá, hogy csatlakozzanak az ő hiedelmeikhez, aztán láthatjuk, hogy a hiedelmek valósággá válhatnak, épület, komputer, alkotmány és párthűség lesz belőlük. Nincsen felemelőbb és veszedelmesebb dolog a világon az emberi képzeletnél.

Az ember legnagyobb kincsei az illúziói.

Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
...Tűnnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, -
Reszketve, ijedten suttogom én el:
- "Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"

A világ nem minden tekintetben olyan, amilyennek szeretnénk - de ennek nem a tudomány az oka, hanem az a képességünk, hogy a valóságostól különbözőnek is el tudjuk képzelni.

Vannak emberek, akikre már nem is gondolunk, s egyszerre elénk állnak! Mintha csak látnád és hallanád őket... és ez ijesztő!