Hogyan is tudnám megszokni annak a hiányát, aki a mindent jelenti nekem?

A legfelsőbb törvény: "tépni egymást az elmúlásig".

Még utálni is könnyebb valakit, ha nem egyedül kell csinálod.

Egyszer rá kell jönnünk, hogy bárki viseli is a gondunkat, az is csak egy ember, nincsenek különleges képességei, és igazából nem tud megvédeni attól, hogy megsérüljünk.

A segítségigénynek nincsen szavatossága; ahogy annak sincs, hogyha az embernek másokra van szüksége. Nincs olyan, hogy egy bizonyos korban már nem kell segítség, nem kell senki.

Ha meg akarod tudni, hogy igaz-e a barátságod vagy valódi-e a szerelmed, ne az érzéseidre figyelj, hanem arra, hogy mennyire vagy szabad benne.

Az ember csak igazi közösségben nyerheti el személyes identitását, csak ott alakíthatja ki azokat a kapcsolatokat, amelyekre bánatában, örömeiben, esetleg szenvedésében szüksége van.

Attól, hogy nem beszélünk nyíltan a gondolatainkról és az érzéseinkről, még ugyanúgy a felszínre kerülnek.

Egy nőnek úgy kell egy férfi, mint egy erős fejfájás.

Az élet két ellentétes pólusán állunk, én nem mehetek hátra, kegyedtől nincs jogom kívánni, hogy előrejöjjön.

Akit látszólag mindenki szeret, azt valójában senki sem szereti.

Gyakorlatilag minden, ami kiemeli az embert az állatvilágból - a beszéd, a gondolkodás, a szeretet és a gyűlölet -, egymáshoz fűződő kapcsolataink terméke.

Mindnyájunkban megvan a képesség kapcsolatot létesíteni egymással. Csak annyi kellene hozzá, hogy kevesebbet foglalkozzunk a felénk áradó fölösleges információkkal, valamint azokkal az elvárásokkal, hogy legyünk valaki mások. Ehhez nem kell politikai változás, nem kell új vallást alapítani. Egyszerűen csak meg kell tanulnunk navigálni az általunk létrehozott világban, hogy kevésbé elszigeteltnek és riadtnak érezzük magunkat.

Az udvariatlané az utolsó szó, az udvariasé a győzelem.

Néha a világmindenség összes titkát meglelheted valaki másnak a kezében.