Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok - de nem igaziak. Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám... de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább.
Soha, egyetlen férfiért sem érdemes megdögleni! Csak az igaziért! Érte érdemes! Élni!
Nem az a tragédia, ha azt hiszed a homoksüteményre, hogy igazi. Az a tragédia, ha jóllakásig zabáltad magad homoktortával, és egyszer csak elébed kerül az igazi oroszkrémtorta.
Azzal áltatjuk magunkat, hogy az igazi szerelem örökké tart. Csodálatos érzéseink mindig megmaradnak, és soha semmi nem állhat közénk. Szerelmi lázban égünk, és egész lényünket betölti a másik személyiségének szépsége és varázsa. Ez a legfenségesebb érzés, amit valaha is átéltünk. Tudjuk, hogy vannak házaspárok, akik mintha elveszítették volna ezt az érzést."Az ő szerelmük biztosan sosem volt az igazi" - gondoljuk. A szerelem maradandóságának vágya azonban csupán ábránd, nincs sok köze a valósághoz.
A férfi még soha nem élt át olyasmit, mint az utóbbi évben, és az volt a szédítő érzése, hogy huszonöt éven át összekeverte a szerelmet az egymásrautaltsággal.
Sok öreg párban látom még csillogni az örök szerelem fényét. Kivillan a megszokás, az elfáradás, a sorsközösség hétköznapi homályából. Még mindig fogja a kezét. Még mindig rá tud pillantani úgy, mint szerelmes. Messziről néz már ez a tekintet - de ugyanaz.
Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
Ezen a világon, ahol a nőket úgy adják-veszik, mint a lovakat, én találtam egy férfit, akit szeretek; és szerelemből mentem hozzá. Sosem lettem volna képes azt állítani, hogy hibát követtem el.
Ha ilyen áldozatot kell hozni, a másik üdvéért fenekestől felforgatni mindent, akkor igazán kell szeretni.
Nincs okunk azt hinni, hogy valaha megszűnik a szerelmünk. Viszont minden okunk megvan azt hinni, hogy nem fog.
Az igaz szerelem, amely mélyen az ember lelkében gyökerezett, valószínűleg nem múlhat el. Ellene lehet a világ. Elválaszthatja a szerelmeseket a távolság. Így a táplálék nélkül szűkölködő szerelem olyanná lesz az érzelmek között, amilyen a lassú szivárgás vagy a búvópatak a vizek között. Elfogyni azonban nem fog. Az érzelem lényege szerint csorbítatlan marad... Nincs egyéb jel, melyről inkább megismerni az igaz szerelmet, mint az, hogy a szerető a szeretett lénynél van, oly tapintható közelségben, mely szorosabb a térbelinél, együttlét ez életre és halálra.
Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla, hogy ki lehet a lelki társa, amíg nem találkozik a tekintetük.
Olyan gyönyörű. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem... olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem.
Az igazi szerelem, elismerem, kivételes dolog, alig kettő-három akad belőle egy században. A többinek hiúság vagy unalom van a mélyén.
Rövid földi életem óta először érzem igazán jól magam. Először érzem azt is, milyen, amikor valaki mindent odaadna értem, és mindent megtenne azért, hogy szeressem... és ez jó. Biztonságot adó, borzongató érzés, hogy ennyire fontos vagyok neked.