Az olyan kérdések, amikre nincs válasz, csak fogyasztják az időt.

Az idő, amilyen könyörtelen, olyan képlékeny is.

Tudod, mit kéne? Olyan huszonöt éves korig eljutni, és megállni abban az életkorban. Ott már minden oké, jönnek a csajok, nem vagy már taknyos, de még tata sem, senki sem szólhat rád, ha van pénzed, oda mész, ahová akarsz. Nem fáj semmid, nincs semmi bajod. De az a baj, hogy nem lehet megmaradni egyetlen életkorban sem. Valamiért ez az idő folyamatosan telik.

A növények és állatok jövőre orientált lények. Szemük a fejük elülső oldalán helyezkedik el (feltéve, hogy van fejük), abban az irányban, amerre tartanak, nem pedig, amerről jöttek. Miközben rántottát süt, még a történész is arra gondol, ami a tojásból lesz, nem arra, hogy honnan került oda.

Az időt nem szabad rabságban tartani.

Kerek háromszáz esztendő
Vackorfának elegendő,
Sok víg hajnal, sok kis madár
Bogas ágam meglakta már,
Sok avar gyűlt meg alattam,
Sok kis magnak bölcsőt adtam,
És gallyaim vígan hordták
Gyermeküket, a vackorkát,
Megtermettem fiam, lányom,
Most megtermem hervadásom.

Az idő hatalmasabb, mint a világ összes királya.

Az idő a bölcs emberek fegyvere.

Az idő, amiről jobb, ha nem kérdezzük, micsoda, egyre gyorsabban telik. Múlik. Száguld.

Az idő olyan luxus, amivel csak nagyon ritkán rendelkezünk.

Az idő optikai csalás - korántsem olyan kimért és állandó, mint gondolnánk.

Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít... úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat.

A múlt és a jelen - az ok és az okozat, az emlék és a remény, a lelkifurdalás és a szándék - nincs ott a világ működését leíró elemi törvényekben.

Lám az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe,
Barázdát szánt az arcokon,
A tükrön is végigszánt,
Halántékomra omlik
És közted és közöttem
Itt sejtem az órát.

Mindig csak készülünk a holnapra, ami sosem jön el, mert a holnap mává változik, és akkor már nem holnap.