Amikor leülök a feleségem mellé a kanapéra, és húsz percen át csak rá figyelek, ő pedig rám, húszpercnyi életet ajándékozunk egymásnak. Az a húsz perc sosem tér vissza; időnk megosztása életünk megosztását jelenti, és a szeretet üzenetét közvetíti.
Van egy megfoghatatlan ajándék, ami értékesebb, mint bármi, amit kézbe vehetünk. Ez pedig nem más, mint önmagunk odaajándékozása, azaz jelenlétünk ajándéka. Ha házastársunk szeretetnyelve az ajándékozás, mindennél többet jelent számára, ha mellette vagyunk, amikor szüksége van ránk.
Ha házasságunkból hiányzik a szeretet, felnagyítódnak a különbségeink. Nem a boldogság forrását, inkább annak akadályát látjuk egymásban, és küzdeni kezdünk azért, hogy értékesnek és fontosnak érezzük magunkat, miközben házasságunk játszmák és csatározások színterévé válik.
A legtöbb házasság előbb-utóbb csupán kötelességgé és megszokássá válik.
A házasságban a túléléshez néha szükséges, hogy a partnerek odaálljanak egymás elé, és mindketten torkuk szakadtából üvöltsenek. Ezt hívjuk az "igazság pillanatának". Ez az a pillanat, amikor a párok szabad folyást engednek az addig felgyülemlő nézeteltéréseknek, és ezzel nyugvópontra jutnak a dolgok.
A házasság olyan, akár egy hosszú beszélgetés, ami mindenképpen túl hamar ér véget.
A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek va­gyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk sze­retni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerel­mes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhal­ványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
A mézeshetek néha csak arra valók, hogy a nő és férfi, a kik egész életükre szóló szövetséget kötöttek, hamar megunják egymást. Az a szerelem, mely nem a sziv nemes érzelmein alapszik, s csak olthatatlan, mohó szomjuság a nő szépségei után, alig éli tul ezt a néhány mámoros hetet.
Minden nő utálja a férjét, csak van, aki titkolja.
A barátaimnak azt mondom, hogy a házasélet unalmas, de csak azért, hogy jobban érezzék magukat, akiknek nincs párjuk.
A szerelem, a hit, a kölcsönös tisztelet, ha mindez nincs meg a házasságban, ugy nem egyéb az, mint rabszolgaság, gyalázat és kétségbeesés.
Amíg az ember facér vagy szingli, akkor sokkal könnyebben vet véget akár egy kapcsolatnak is. A házasságnál már más. Annak felbontása nem egy egyszereplős játék. Ott sok ember sérülhet lelkileg, akár bele is rokkanhat, tehát abból nem úgy lép ki az ember, hogy "hát, bocs, drágám, másba szerettem bele, szevasz... ". Ez nem így megy.
A fiatal arák valójában nem is gyerekek. A házasság nagyon hamar apró, koravén nővé változtatja őket, arcuk egyszerre sugároz reményvesztettséget, ünnepélyességet, elhagyatottságot és végtelen szomorúságot.
A házasság azt kívánja tőlünk, hogy átéljük a másikkal az életét.
Minden házasságnak ész-házasságnak kellene lennie. Nagy vállalkozásban, hadviselésben, politikában, irodalomban, művészetben nagyrabecsüljük az észt; a házasságban pedig, ahol egyszerre nagyvállalkozónak, hadvezérnek, politikusnak és művésznek kell lennie az embernek, megfosztjuk trónjától az elmét és a szívet ültetjük a helyébe. Még az ész legkiválóbb emberei, a költők is túlozva magasztalják a bolond, semmivel sem számoló, őrjöngő szerelmet, amely kirúgja maga alól az okosság zsámolyát!