Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

A nemzet hű fiává nem a származás, nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés, s a csatlakozó önfeláldozat avat. Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.

Magyarnak lenni annyi mint, eggyé válni egy soha, sehol, semmilyen körülmények között nem kitéphető, nem megtagadható, nem másolható és semmilyen más népcsoportban nem létező túlélő vággyal, tehetséggel és öntudattal.

Ki bizik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez.

Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus [Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr].

Örök szabadságra lehet menni. Nem kell tovább csinálni azt a bornírt hülyeséget, amit mostanában Magyarországnak hívnak.

Te ország, mely oly szívesen fogadtál,
büszke folyó, szőlő dombok között -
alig léptem az ajtó küszöbét át,
köszönésem, mint búcsúszó nyögött.
Mit ér a szemnek a szépség amit lát
mikor a lelket koldulás gyötör?
Oly hideg, az idegen napsugár;
otthon, otthon szeretnék lenni már!

A hazaszeretet nem elég - nem szabad, hogy bárki iránt is gyűlöletet vagy keserűséget tápláljak.

Meddig büntetsz még, óh meddig kegyetlen ég?
Gyötrő szenvedésünk mikor lesz már elég?
Meglakolt a magyar büneiért régen:
S számára mégsem kel a nap föl az égen?!

Itt támadott föl szivemben
Az a... az a valami -
Nem szerelem, oh ez érzést
Ki nem lehet mondani.

Nem szeretem azt a szót, hogy hazafi, inkább megpróbálok becsületes polgárember lenni.

Legjobbjaink rég elhulltanak.
Holnaputánra magunktól elfogyunk.
Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond?
A sírban, hol nemzet süllyed el,
Új kedvvel új ifjúság tolong,
És bölcsőnek díszíti fel.

Jól nézd meg, milyen az új ország,
mielőtt elhagynád a régit.
Megeshet, hogy a földre esel,
mert egyik lábad se ér földet.

Az ember a tízperces élete
egy-egy szakaszán ránéz az öregedő Dunára,
mint a feleségére, bár ismeri minden következményét,
mégis kitör és megkérdezi, hogy szeretsz te engem egyáltalán.

Fél év múlva szóba se
állunk majd egymással.
Magyarnak lenni reménytelen szerelem.