Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Vannak városok, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, még az állhatatos utazók sem fejthetik fel titkaikat, mert meg sem érzik azokat. Az ilyen városokat senki sem értheti meg igazán, csak akik a falai közt születtek.

Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját.

Ha kilépsz az ajtódon, átléped a küszöbödet, magad mögött hagysz mindent, senki leszel. Senki.

Menni vagy maradni?
A szívem mindig visszahúz.
Csak élni kéne hagyni,
de országomban lettem túsz.
Menni vagy maradni?
Kérlek, légy, ki visszahúz!
Én szeretnék maradni,
de nem bírok el ennyi súlyt.

Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökereket. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre.

Káprázva ébredek: idegen ágy.
Fehér hó lepi szobám padlatát.
Fel-nézek: a hold vakítva ragyog.
Fejem le-csügged - hazagondolok.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Ég veled, otthon! A viszontlátásra?
Látlak talán.
Minden hajónak van kikötője:
a remény.

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Jobban tudom szeretni e hazát, mint gyülölni ellenségeinket.

Emlékeznünk kell a halottakra, azokra, akik az életüket adták másokért. Ez a vidék épp eleget szenvedett a hódítások és háborúk során. És ha nem emlékszünk az elődeinkre, akkor arra vagyunk kárhoztatva, hogy elkövessük ugyanazokat a tévedéseket, amiket ők. Akkor csak vakon tántorgunk az erdőben.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe`, hitbe`, kedvbe`,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.