Mindenkiben vigyázva ül az örök gyermek, a ráncok, pápaszemek, tar koponyák, komoly ruhák mögött és Isten örök jóságát őrzi. Van, aki fél tőle s elhallgattatja; van, akiben csak a szerelem, vagy a bor kelti éberré, de sokan vannak, akikben örökké éber. Néha egy virágillat, néha egy napsugár, néha egy szó, egy simogatás kell csak és az elveszett fiú, az örök gyermek megint előkerül...

A gyerekek szeretete és ragaszkodása nagyon erős, és bármilyen akadállyal megbirkózik.

Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.

Milyen furcsa, hogy amíg gyerekek vagyunk, fel akarunk nőni, szinte érezzük a kényszert, hogy megmutassuk a világnak, mire is visszük majd. Aztán amikor már a felnőtt életbe vágunk bele, hiányzik a felelőtlen lét.

Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.

A gyermek- és fiatalkori betegségek hetei, hónapjai varázslatos időszakok az ember életében. A külvilág zajai, az udvaréi, a kertéi vagy az utcáéi csak tompa zajként hatoltak be a betegszobába. Odabent azoknak a történeteknek és szereplőknek a világa burjánzik, amikről, illetve akikről a beteg olvasott. A láz, amely lerontja az érzékelést, és megélénkíti a képzeletet, újszerű, egyszerre ismerős és idegen helyiséggé változtatja a betegszobát; torz ábrázatú szörnyek rajzolódnak ki a függöny és a tapéta mintáiból, hegyekké, épületekké vagy hajókká tornyozódnak a székek, az asztalok, a polcok és a szekrény, egyszerre elérhető közelségben és nagy messzeségben. A hosszú éjszakai órákon a toronyóra ütései, a néha-néha elhaladó autók zúgása és fényszóróiknak a falakon megjelenő visszfénye jut el a beteghez. Vannak alvás nélküli, de nem álmatlan órák, nem a hiány, hanem a teljesség órái. Vágyak, emlékek, szorongások, örömök rendeződnek labirintussá, amelyben elvész és eligazodik és megint elvész a beteg. Vannak órák, amelyekben minden lehetséges, a jó éppúgy, mint a rossz. Mindez alábbhagy, ha a beteg jobban érzi magát. De ha a betegség elég sokáig tart, akkor a betegszoba átitatódik, és a lábadozó, akinek már láza sincs, eltéved a labirintusban.

Az persze nem állítható, hogy a hétéves elmét komoly gondok foglalkoztatnák, de azért már tapogatózik, időnként erőt vesz rajta a levertség, próbálgatja megérteni az életet - meglehetősen behatárolt környezete életét. Hétévesen már előfordulnak miniatűr rajongások és utálatok, amelyek mérhetetlen nagynak és rendkívül zavarba ejtőnek látszhatnak.

Igenis nyavalyog az ember, ha boldogtalan - hétévesen meg pláne - később úgy sincs semmi értelme.

Mihelyt gyereke születik az embernek, ráébred, hogy meg kell halnia. Az ember a gyerekében a tulajdon sírkövét látja.

Az a rettenetes a gyerekkorban, hogy az idő furcsa, ragacsos masszává válik. Ez engem nagyon idegesít. Én a pontosság embere vagyok.

A gyerekkor, az egészen más. Van egy csomó nagyon fontos dolog, amire az istennek nem tudunk emlékezni, és egy rakás jelentéktelen semmiség, ami viszont nem megy ki a fejünkből.

Minden gyereknek vizelet- és száraznyál-szaga van, így rohangálnak állandóan az amúgy is kétségbeejtően forró, lapos, alacsony valóságtartalmú utcákon.

A gyerekként eltöltött létnek is vannak minőségbeli fokozatai, melyeket leginkább a felnőttek kommentárjai jeleznek a bimbózó elme felé. Mert a felnőtteknek (és csak most értem meg, miért) megvan az a csodás képességük, hogy ne vegyék figyelembe, ha épp az a gyerek ólálkodik a közelben, akiről egy különösen kínos beszélgetés folyik. "Ebből soha nem lesz semmi." "A jegyei rosszabbak, mint az apjának voltak ennyi idős korában, pedig az is hülye, mint egy lánctalpas." "Remélem, a gyárba még felveszik, csak ne kéne annyit járatni iskolába." Vagy ennek a tökéletes ellenkezője, az eljövendő dicsőség megelőlegezett himnuszai, az elégedettség szociális böffentései, a szülői kannibálszeretet iszonyatos megnyilvánulásai, melyek, ha lehet, még nyomasztóbb súlyt helyeznek az áldozat vállára. Amennyiben képes vagy felmérni a léted által okozott károkat, mindennap azzal a vidám érzéssel ugorhatsz neki reggeleidnek, hogy téged senki nem akar, de ha már itt vagy, teljesítened kellene valamiféle homályos elvárásokat, amire viszont létednél fogva képtelen vagy. De ha tehetséges gyerek vagy megértő szülőkkel, a legrosszabb a helyzet. Az életed folytonos és szüntelen bizonyítás, hogy igenis méltó vagy arra a szeretetre és elismerésre, amit kapsz, és minden apró melléfogás, minden hiba ezerszeres nagyításban látszik. Aki ebbe a kategóriába esik, az előbb-utóbb összeroppan. Ha szerencséje van, még gyerekkorában.

Vannak olyan korszakok, amikor a gyerek egyszerűen nem kíváncsi a szülőre, és nem azért, mert nem szereti, hanem mert éppen nagyon befelé néz, és nem biztos, hogy a szülő az, akivel meg akarja osztani a gondjait, amiket ugyanaz a generáció jobban megért.

Az ember könnyen elviseli azt, a mihez gyerekkorában hozzászokott.