Miért van emlékezetünk? Azért, hogy tudjuk, kik vagyunk, hol lakunk, vagy azért, hogy halálunk után is tovább éljünk a szeretteink emlékezetében?

Mindig azokat vigasztalják, akik hisznek, pedig azok állítólag örökre meg vannak vigasztalva. A többieknek meg marad a vélekedés, hogy aki meghal, a saját történetével válik azonossá. És hogy ez az azonosság mindaddig létezik, amíg ez a történet érintkezik a többiek jelen idejével.

Ne sajnáljon engem senki,
nem kell engem vigasztalni,
apám elment, az ő dolga,
mit érzek most, nincs, ki tudja.

A hamvaknak olvadt-hó színe van.
Tél végi szín, kiút a döbbenetből.
Törött lencsén a nap. Homályosan,
szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.

Mi, magyarok,
szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső
kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket,
ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben,
vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni
egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen
ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk
a szomszédunktól se.

A képedet szemem mélyébe zártam,
hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,
fénybe öltözve, édes napsugárban,
vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.

A macskám halott, mert ő sosem beszélt velem. Általa megértettem, meghallottam dolgokat, és tudom, hogy amikor az ölembe telepedett, oldotta a szorongásomat, levette rólam a stresszt. Beszélni viszont sosem beszélt, míg az emberi lények, azok, akik elkísértek engem nevetésben, gondban, dühkitörésben vagy szeretetben, ők nem halottak, ők folyton itt vannak körülöttem, és beszélgetünk egymással.

Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt.

Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban. De ha átveszik az irányítást, akkor baj van. Helyettük is élni, az önbecsapás. Fölösleges, buta, céltalan dolog. Beteges önkínzás.

Mindegyik temetéssel egyre könnyebb elfogadni a halált. Minden ember halálában meghal belőlünk is egy darab. Talán ez fáj a legjobban. Ezért mennek ki a temetőbe, hogy átéljék ezt a fájdalmat. Magukat siratják egy idő után a siratás leple alatt.

Nem az hal meg, kit eltemetnek, az hal meg, kit már nem emlegetnek.

A temetés az élőknek szól.

Mikor a halállal szembesülsz, a szenvedély, mi az élethez köt, teljesen haszontalan. Az egyetlen, mit tehetsz, hogy feladod szenvedélyed. Csak így van esélyed a túlélésre.

A gyászban az előrelépés jelenti a kihívást. Hogy váltsunk, hogy haladjunk. Mert a nagy veszteség azzal jár, hogy az ember vissza akar menni a múltba.

Siratom mindazt,
ami lehetett volna,
és most már sohasem lesz.