Soha nem tűnt fel, mielőtt az élete szétesett, hogy milyen kínos dolog a bánat, milyen kényelmetlen mindenkinek kapcsolatba kerülnie a gyászolóval. Eleinte tudomásul vették a dolgot, tiszteletben tartották, és alkalmazkodtak hozzá. Ám egy idő után tehertétellé vált számukra, a beszélgetésben, a nevetésben, a mindennapi életvitelben. Túl akartak lépni rajta, hogy a saját dolgukkal törődhessenek, de nini, ott volt az ember a lábuk alatt, elzárta az utat, maga mögött vonszolva a halott gyermeke holttestét.

A gyász olyan, mint egy hűséges kutya: valahányszor elkergetjük, mindig visszatér.

Az emberek meghalnak, de a hozzájuk fűződő kapcsolatunk nem enyészik el. Folytatódik, és örökké változik.

Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.

Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserű magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyű a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.

Ha valaha valaki meg akarja tapasztalni, mit jelent az idő és a lét végtelensége, csak nézzen fel az éjszakai égre, és érezze, ahogy drága halottuk visszanéz rá. Ilyen az egyesülés és az elválás kettőssége.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.

Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

A gyász után el kell jönni a derűnek és a megbocsátásnak.

A gyász miatt nem szabad szomorkodni, az életbe, a jövőbe kell kapaszkodni, még akkor is, ha egy hülye világ fenyeget: betegségek, szárazság, tornádók, árvizek, önmagára veszélyes emberiség...

Magában gyászol, aki igazán gyászol.

Ha leéltél valakivel egy hosszú, közös életet, akkor nyilván egy őrületes nagy, harcos út lesz elfogadni, hogy nincs veled többé, hogy most már valahol máshol van. Olyan feladat ez, amit sajnos nem lehet megúszni, ezt a tapasztalást mindannyiunknak meg kell szereznünk.

Magányos dolog a gyász. Nem számít, hányan gyászolnak velem, újra egy börtöncellában érzem magam. Még amikor próbálnak megnyugtatni, akkor is érzem a köztünk lévő falat, amit ez a rettenetes esemény vont közénk, hogy teljesen elszigeteljen mindentől.

Azért veszítjük el a számunkra fontos embereket, hogy jobban megbecsüljük azokat, akik még megvannak. Nincs más magyarázat. Különben Isten szadista állat lenne.

Furcsa dolog olyan valaki miatt szomorkodni, akit életében nemigen kedveltünk, főleg ha csak úgy magától jön ránk a bánat, de mit lehet tenni... talán az elveszett lehetőségek fájnak, egy beszélgetés hiányzik, amelyben elhangozhattak volna a ki nem mondott szavak, és az bánt, hogy semmi sem úgy történt, ahogy történhetett volna.