Emlékezni annyit tesz, mint szétnézni, újra meg újra, szüntelen csodálkozással.
Vannak olyan dolgok, amelyek sohasem mosódnak el, ezeket az ember magával viszi.
Az igazságra az ember évtizedek múltán is emlékezik.
Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.
A múltad nem kell, hogy megszabja a jövődet, mégis cipelni fogod azt, mint egy zsák követ a válladon.
Ne balzsamozd be a múltat, hamvaszd el!
Az események emléke talán elhalványul az évek során, de az érzést mindörökre ott őrzöd a sejtjeidben.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk.
Vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulhatsz tőlük.
Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.
Képek. Ezeket visszük magunkkal. Minden mást hátrahagyunk. Azt mondják, csak a szépek maradnak a végére. Badarság! Jók és rosszak egyaránt itt vannak a fejemben.
A szép emlékek gyakran a csúfoknál is sanyargatóbbak. Hiszen míg a rossz emlékeket az agy idővel kegyesen megkoptatja, akár ki is törli, a kellemesek örökre nyomot hagynak bennünk, ne adja ég, formálnak is rajtunk. Még azután is élénken emlékszünk majd rájuk, amikor a hozzájuk köthető emberektől valamilyen okból eltávolodtunk.
Az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is.
Ami szép és jó volt az életben, az mindig is velünk marad.
A múlt egyedül emlékezetedben él tovább. Csak annyi hatalma van feletted, amennyit te adsz neki.