Az emlékezet egy élő dolog, az is átvonulóban van, de az alatt az idő alatt felidéződnek találkozások és életek: az öregek és fiatalok, a múlt és jelen, az élők és a holtak.
Nem akarunk felejteni, de az emlékezés sem válhat merő negatívummá.
Az emlékezés sokszor jókora részét teszi ki az ember napi szellemi tevékenységének. Emlékszünk egy-egy felséges lakomára, a gyermekkorunkban játszott játékokra, vagy egy különösen vicces esetre tegnap az irodában. Felidézünk egy lélegzetelállító naplementét a tengerparton, és soha nem felejtjük el a tragikus, fájdalmas vagy rémítő tapasztalatokat.
Memóriánk az érzékszervi tapasztalatokat használja támpontoknak: egy ismerős illat vagy egy szeretett dal színes és részletes emlékképeket idézhet fel, és a messzi múltba vagy távoli helyekre röpítheti vissza az emlékezőt.
A legbutább elsőáldozási fényképeink ma már történelmi dokumentumok. Egy elfelejtett automata igazolványkép néhány év múlva zseniális portré lesz. Minden régi fotó megható. Egy valamikor csúnyának, elrontottnak tekintett pillanatfelvétel idővel pótolhatatlan dokumentummá válik. A fényképezés egyesíti a képzőművészet és a dokumentáció értékeit. A fénykép örökös felhívás az álmodozásra, az emlékezésre, ugyanakkor a társadalomkritika eszköze is.
A múlt mindenhol erősebb kísértet, mint a jelen szellemei.
Jobb, ha az ember szembenéz a fájdalmával, mert az segít semlegesíteni az emlékekből szivárgó mérget.
Az emlékek soha nem tűnnek el, ahogy azonban telik az idő, egyre jobban veszítenek az erejükből.
Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? Hogy töltöttük párként az időnket? Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el. A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk.
Ha az ember új fejezetet kezd, annak mindig az előzőben van az alapja.
Némely emlékek a többinél mélyebbre hatolnak és kitartóbbak.
Sehová sem vezet, ha túl sok időt töltünk a múlt boncolgatásával.
Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.
Az emlékezet törékeny és szeszélyes, kinek-kinek az egyénisége szerint őriz meg és felejt el dolgokat. A múlt sok lapból álló füzet, ahova az életet olyan tintával jegyezzük be, amely lelkiállapotunktól függően változik.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.