Az emlékek elől nem lehet elbújni, hiába futsz el a világ másik végére. Egyszerűen csak túl kell lépni rajtuk.
Az élők szíve a holtak igazi temetője.
A hivatalos fényképekről kiretusálni, a családi albumokban a tisztogatások során kirostált rokonok arcát tintával átmázolni viszonylag könnyű, de kitörölni ezeket a nem létező lényeket az emlékezetből, valami egészen más. Ki mondja meg, hogy biztonságos magányban, lehunyt szemhéj mögött a múltnak melyik változatát őrzik meg az emberek?
A szenvedés megöli az emlékeket.
Visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el.
Nem az jelenti a menekülést, hogy a múlttal foglalkozunk, hanem éppen az eltökélt összpontosítás a jelenre és a jövőre, amely süket és vak a múlt öröksége iránt, amely örökség azonban meghatároz bennünket, és amellyel együtt kell élnünk.
Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven.
Bármilyen furcsa, a feledhetetlen pillanatok gyakran jelentéktelen eseményekhez fűződnek, olyan eseményekhez, amelyek mesebelien nagyra tudnak nőni.
A gyerekkor, az egészen más. Van egy csomó nagyon fontos dolog, amire az istennek nem tudunk emlékezni, és egy rakás jelentéktelen semmiség, ami viszont nem megy ki a fejünkből.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
Valahol a lélek tárházában minden megőrződik, és míg az emlékezés korlátozott lehet, a múlt mindig megtalálja a módját, hogy jelentkezzen.
Akivel nem néznek szembe, arra nem emlékeznek az emberek.
Amikor magam vagyok, újra meg újra átélem az emlékeket. Ez a bölcsesség forrása. És a jövőnk formálásának útja.
Az ember múltja néha kő a nyakában, és olyan mélyre lehúzza a sötétbe, hogy ha nem találja meg azt a pillanatot, amikor meg tud szabadulni tőle, soha többé nem látja meg a napfényt.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?