A gyakori bocsánatkérés olyan, mint a fedezetlenül kibocsátott pénz: hígul. És oda lesz a bocsánatkérő szavahihetősége is.

Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja magát egy meg nem tagadható folyamatnak, mert "érteni" akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más területeire is igaz: mindent "érteni" akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez.

Szeretem az embert. Szeretek benne mindent, ami szép, jó és nemes. Ezt egyformán megtalálja minden fajban, minden népben. De sajnos, az ellenkezőjét is.

Az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható.

Mindenki követ el hibákat. Az ember jellemét nem a hibái határozzák meg, hanem az, hogy tanul-e ezekből a hibákból, vagy csak kifogásokat keres rájuk.

Attól, mert lett mobilunk, meg csomó villogó kütyünk, olyan barbár népség maradtunk, mint az őskorban.

Semmit sem tudunk. Még a velünk élő szeretteinkről sem tudjuk, mi zajlik a fejükben. Ismerjük a természetüket. Hogy mit szeretnek és mit nem. Sejtünk a vágyaikról valamit. Mégsem tudjuk, mi zajlik a fejükben.

Egyetlen éj sem ugyanaz, mint az előző, és bennük az emberek sem ugyanazok.

Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld.

Nyomban látjuk, ha valahol a két legszükségesebb tulajdonság hiányzik: a szellem és az erő.

A felnőttek, akik bolhapiacokon archeológust játszva megpróbálják felfedezni gyermekkoruk tárgyait, a társasjátékokat, a műanyag katonákat, és rábukkannak egy-egy leletre, iszonyúan boldogok. A szemét relikviává válik, a kacat felértékelődik. Nosztalgikus érzéseket táplálunk az olyan holmik iránt, amelyeket valamikor egyszerűen szemétre hajítottunk. Hogy miért? Mert félünk evolválódni. Fejlődni. Felnőni. Változni. Lefogyni. Félünk attól, hogy újra felfedezzük és átértékeljük önmagunkat. Hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz.

Az embereknek meg lehet mondani az igazat, de az események bekövetkeztéig senki sem hiszi el. Akkor pedig már késő.

Boldogok a lelki szegények... a tanult emberek jobban átlátják a problémáikat, és könnyebben depresszióba süllyednek saját tehetetlenségük miatt.

Mindig az volt az érzésem, hogy úgysem ért meg senki, hogy senki se tudja, ki vagyok, és mi juttatott ide vagy oda. És tudod, ha senki sem ért meg, akkor senki sem kérhet tőled számon semmit.

Nem hiszem, hogy a gondolat és az elhatározás nincs hatással a cselekvésre. A cselekvés azonban nem pusztán úgy megy végbe, ahogyan előzetesen elgondoltuk és elhatároztuk. Annak is megvan a saját forrása, és épp úgy sajátos módon a cselekvésem, mint ahogy a gondolatom az én gondolatom, és ahogy a döntésem az én döntésem.