Sokkal könnyebb azt kiabálni, hogy "Véget vetek neki!", mint valójában véget vetni.
Ami igazán érdekel, az az emberek sötét oldala, az, amelyik nem egyszerű és kiegyensúlyozott. A repedések.
A kísértés olyan, mint a tüsszentés. Először az ember nem érez semmit, aztán egy kis csiklandozást fedez fel az orra tövében, és aztán a vágy, hogy csinálja, úgy elhatalmasodik rajta, hogy képtelen lesz visszatartani magát.
Szerintem valahol mindenki álarcot visel. Ki kevesebbet takar el magából, ki többet.
A legrosszabb ellenségünk saját magunk vagyunk.
Ugyanúgy veszünk tudomást önmagunkról, mint másokról. Ha a saját szellemünkről akarunk tudomást szerezni, reakcióinkat kell megfigyelni, pontosan úgy, mint amikor mások szelleméről kívánunk megtudni valamit.
Az ember ritkán elégszik meg azzal, amije van. A leggyakoribb reakció, miután elértünk valamit, nem az elégedettség, hanem az, hogy elkezdünk még többre vágyakozni. Az ember mindig jobbat, nagyobbat, szebbet keres.
Az egészség, boldogság és hatalom hajszolása közben az emberek először egy vonásukat változtatják meg, aztán szép sorban még egyet és még egyet, míg végül nem lesznek többé emberek.
Egyedül a sapiens képes nagyszámú ismeretlennel rugalmasan együttműködni. Ez a konkrét képesség - nem a halhatatlan lélek vagy valami egyedi jellegű tudat - a magyarázata annak, hogy meghódítottuk a Föld nevű bolygót.
Így működik a történelem. Az emberek értelemhálót szőnek, és tiszta szívükből hisznek benne, a háló azonban előbb-utóbb felfeslik, és visszanézve már nem is értjük, hogy vehette ezt bárki is komolyan. A mai eszünkkel keresztes hadba vonulni az üdvözülés reményében őrültségnek tűnik. A hidegháború még ennél is nagyobb őrültségnek. Hogy voltak képesek néhány évtizeddel ezelőtt az emberek a nukleáris holokausztot kockáztatni, csak mert hittek a kommunista mennyországban? És lehet, hogy száz év múlva a mi demokráciába és emberi jogokba vetett hitünk is éppily felfoghatatlan lesz az utódaink számára.
A konkurencia élénkíti az üzletet. Egyesek csak akkor veszik észre, mit akarnak, amikor már nem lehet az övék.
A csendben hallatszik a lélek igazi szava.
Az ember akkor enged a primitív ösztöneinek, amikor úgy gondolja, hogy már semmi más nem segíthet.
Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A "hogy vagy?" kérdésre fásult panaszáradat érkezik: "jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó" és így tovább. A deprimáltság - nem a klinikai depresszió - elfogadott viselkedési változat lett.
Vigyázz, mit csinálsz, mert soha senki nem az, akinek látni akarod.