Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.
Az erkölcs mindössze egy vékony máz az emberi állaton, amit magányos elmélkedések órái raktak reá, s ami könnyen ledörzsölődik róla, amikor falkába verődik, s kitör alóla a vadállat rejtett ösztöne.
Csak sekélyes emberek nem ítélnek azután, amit látnak.
Az ember sok minden, csak éppen nem gondolkodó.
Az álmok olyanok, mint az emberek, véletlenségből hasonlíthatnak egymásra, de sosem egyformák.
Ha a szeretett lény alacsonyrendű, a szerető is lealacsonyul.
Isten a gyümölcséről ítéli meg a fát, nem pedig a gyökeréről.
Az emberek elvei felfedik szívüket.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Emberek milliói döntenek úgy, hogy nem lesznek érzékenyek. Vastag bőrt növesztenek maguk köré, hogy senki ne okozhasson nekik fájdalmat. De ennek nagy ára van. Senki sem okozhat nekik fájdalmat, de boldoggá sem teheti őket senki.
Annak művészete, hogy jól fejtsük ki azt, amit gondolunk, merőben más, mint a gondolkodás képessége; ez utóbbi képességünk esetleg roppant mély, magas és széles hatáskörű, a kifejezés képessége azonban hiányzik belőlünk. A kifejezés tehetsége nem esik egybe a gondolati alkotás tehetségével, aki az előzővel rendelkezik, nagy író, aki az utóbbival, nagy gondolkodó. Tegyük hozzá, hogy akiben mindkét képesség lehetősége megvan, az sem mindig használja őket, s gyakorta azt tapasztalja, hogy az egyik a másik nélkül működik.
Az ostobák fecsegnek, a gyávák titkolóznak, a bölcsek pedig végighallgatnak másokat.
Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.
Mondd meg, mire vagy büszke, s én megmondom neked, mi az, ami nem vagy.
Olyan a mi világunk, az egyiknek eltűri, hogy lovat lopjon, míg a másik a kötőfékre sem nézhet. Jó, lopja csak el azt a lovat. Rendben van. Megteszi. Talán szeret lovagolni. Viszont a kötőfék bámulásában van valami annyira kihívó, hogy az még a legjámborabb szentet is rúgásra ösztönzi.