Természetes emberi dolog, hogy nem szerethetünk mindenkit egyformán. Vagyis nem érezhetjük mindenki iránt azt, amit a szeretett személyek iránt érzünk. De ez nem jelentheti azt - még ha ellenségünk, rosszakarónk is az illető -, hogy szerencsétlenséget, szenvedést, rosszat kívánunk neki, netán a halálát kívánnánk. Ez nagyon embertelen, erkölcstelen kívánság lenne.
Olyan mindegy, hogy ki az ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni.
Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.
A szupersztárok megbénítják azokat, akik ellenük versenyeznek, viszont szárnyakat adnak azoknak, akik együttműködnek velük.
Ha ellenem lázad valaki, az rossz. Ha én lázadok, az jó.
Amikor minden harc, akkor igazából semmi sem az, furcsa ellaposodás lép életbe.
Sokakkal megeshet - egyes emberekkel vagy egész népekkel is - hogy többé-kevésbé tudatosan minden idegent az ellenségüknek tekintenek. Ez a meggyőződés többnyire a lelkük mélyén rejtezik, mint valami lappangó fertőzés, csak véletlenül, ötletszerűen tör felszínre, nem pedig egy gondolatrendszer kiindulópontjaként. Amikor viszont felüti a fejét, amikor a megfogalmazhatatlan dogma egy szillogizmus premisszájává lesz, akkor a konklúzió a láger. Ez egy szigorú következetességgel végiggondolt világnézet eredménye: amíg a világnézet fönnmarad, számolnunk kell fenyegető következményeivel is.
Kiderül olykor, hogy a rejtőző ellenség nem olyan veszedelmes, mint amilyennek hiszi magát.
A jó barát, aki elfordul tőled, sokszor veszélyesebb az ősi ellenségnél.
Beszélj nyájasan, de azért legyen nálad egy jó nagy furkósbot is!
Ha az embernek egy atomfegyverekkel rendelkező, ellenséges állam a szomszédja, akkor hajlamos gyakran gondolni rá.
Egy paranoidnak is lehetnek ellenségei.
Az ember nem szabadulhat meg ellenségeitől pusztán az által, hogy tagadja létezésüket.
Mindenki emberére akad egyszer, és nem akkor, amikor számít rá.
A tűz ellen tűzzel lehet harcolni.