Vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy megkapod!

A bölcsek szerint csak az őrültek rohannak a végzetükbe,
De én megállíthatatlanul beléd szerettem.

Az élet rendjén változtatni ne próbálj, nem tudsz,
mert az egyik pofont te adod, de a másik elől futsz.

Csak Isten dönthet arról, hidd el, mikor, mennyit élj.
Ha százszor kérded őt, és százszor nem felel,
ő látja még, hogy jó vagy rossz vagy. Kapsz, mit érdemelsz.

Néha be kell csuknod a szemed ahhoz, hogy láss.

Lennék a takaród, mely minden este veled van,
Lennék egy csillag, minden éjjel terád ragyogna.

Ahogy a csillagok vágynak az éj után,
mert csak így látható, ha velük ragyog az ég,
én is úgy várlak még, ne legyen reggel, mert kiolt a fény.

Nem leszek másé többé teljesen,
Nevedet hordozom a szívemen.
Lépnék, de valami még visszaránt:
Még mindig fáj gondolni rád.

Remélem eljön az a nap, amikor hazatalálsz,
Együtt a nagyvilágban, üzenem egy dallamon át,
A szemed elmesélte nekem azt, hogy te vagy a lány,
Amikor rád gondolok, mai napig a szívem fáj.

Hosszú álomból ébresztettél fel.
Lehet, álom csak, mikor két karod átölel.
Veled érzem úgy, hogy a lelkem súlytalan,
szívem meztelen.
Zuhanunk, szoríts most engem.

Csak a fák dalolnak rólunk.
Csak a szélbe súgtad, merre jársz.
Ahol álmainknak éltünk,
Oda vissza többé hogy találsz?

Most újra élek,
Elhagy a félelem.
Amit elhibáztam, az a végzetem.
Ha érez a szív, elfut az értelem.
Sohasem feledem, hogy ez a szerelem
Végtelen.

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd, kérlek, gondolni rám.

Szeretem a reggelt, mert minden új nap két kézzel ölel át,
Hogy melletted kelek fel, szeretem a kávé illatát.
Harmatcseppek a kertben dúdolják a rádió dalát,
Nap szeme hunyorog az égen, búcsúztatja az éjszakát.

Veled, érzem, új élet vár,
Rám ragyogsz, mint a napsugár,
Veled szép minden, nálad jobb nincsen,
Legyél az én kincsem.