A kudarc csupán a való élet szinonimája.
Egy fájdalmas élményen túljutni olyan, mint felhúzódzkodni a mászókán. Egy adott ponton el kell engedned a rácsot, hogy továbbhaladhass.
Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön.
Aki megsértődik, annak véget is ér a pályája. Úgy marad, mozdíthatatlan görcsben, bizonyítási kényszerben.
A legsúlyosabb trauma, amit az ember megélhet, árulás. Az emberi árulás.
Tudom, hogy sok mindenen mentünk át,
Nem egy haver voltál, hanem barát,
Hogyha visszagondolok, néha fáj,
Hogy kamu volt, amiket mondtál.
Az embernek nem jár második esély, hogy helyesbítsen.
Már nincsenek ott fent a csillagok,
Mert én lehoztam mindent, ez én vagyok,
Én már nem értek semmit, ez nekem sok,
Ha kérdeztek, akkor is hazudtok.
A pofon és a simogatás között egyetlen különbség van: az első őszintébb.
Ha rákényszerítenek, hogy nagyon korán kezdj el felnőttként gondolkodni, a világ rengeteg csalódást okoz. Megtanulod, mi a magány, rájössz, hogy a bizalom veszélyes, a felnőttek hibáznak, és semmi sincs ingyen. Akkor már minden félelmetes.
A férfiak fáradtságból házasodnak; a nők kíváncsiságból: de mindegyik csalódás a végén.
Mindenki veszít néha. Nem kapja meg, amit akar. Barátai, szerettei távoznak. Megbán korábbi döntéseket. Igyekszik, ahogy bír, mégis kudarcot vall. Nem a vesztés számít. Hanem a módja. Hogy mit kezd a vereségével.
Egyetlen ember sem tökéletesítheti magát pusztán saját magára támaszkodva. Az egyéni akarat, értelem, szenvedély és személyiség nem elég erős ahhoz, hogy állandóan ellen tudjon állni az önzésnek, a büszkeségnek, az irigységnek és az önáltatásnak. Mindenkinek szüksége van a külvilág támogatására.
Egy hang szól a távolból: segíts! Több száz emberből kettő, ha meghallja. De pont az nem figyel, akire a legjobban számítanál.