A világ egy katasztrófa, ami önmaga bekövetkezésére vár.

Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, hogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, a gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízléstelen tréfává változott.

Lelke kizárt magából minden korábbi érzést: eltűnt a várakozás, az izgalom, a büszkeség, a barátokkal való összetartozás öröme. Két új érzelem tolakodott be a helyükre: a megalázottság és a rettegés.

Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.

Néha az emberekről, akikről azt hisszük, hogy jók, a végén kiderül, hogy nem is olyan nagyon jók.

Milyen kegyetlen dolog, hogy a terveink ott vannak valahol. A jövőnk egy másik változata, valahol ott kint, örök földkörüli pályán.

A reményben az a szar, hogy kézen fogva rángatja magával a csalódást.

A "nem" szó olyan rövid, olyan könnyű kimondani, gyerekhang, inkább nesz, mint szó, egyetlen éles lélegzetvétel.

Tehetségtelen emberek soha nem okoznak csalódást, erre csak a tehetségesek képesek.

Az ember soha senkiben nem csalódik úgy, mint barátaiban.

A bukás mindig humorosabb, mint a siker, és sokkal inkább nevezhető univerzális nyelvnek.

Újra keresztülhúzza terveimet a sikeres önmagamról való álom és a valódi egyéniségem között felfedezhető jelentős különbség.

Nem fáj, hogy rossz voltál, csak az fáj,
hogy eztán jó se lész, és rossz se lész,
az fáj, hogy életemből kihullasz már,
mint zárt dallam, amely a csendbe vész.

Ez történik azzal, aki magasabbra akar kapaszkodni a saját seggénél: az első fuvallatra elveszíti az egyensúlyát.

Tudtam, hogy a győzelemnek közeli társa a vereség, de soha nem gondoltam, hogy ilyen keserű lehet.