Az élet félelmetesen gyorsan száguld. "Az élet - egy pillanat." Ezért nem szabad átadni magunkat az emlékezésnek, amely megmérgezi a jelent, holott kizárólag csak annak van értelme.
Sem a múltban, sem a jövőben nem szabad annyira elmerülnünk, hogy elszalasszuk a jelen történéseit. Olyan ez, mint amikor mindent megteszünk, hogy megkomponáljuk a tökéletes fotót, de közben agyban abszolút nem vagyunk jelen. A fényképek lényege, hogy felidézzék az emlékeket, de nekünk a fénykép készítésén kívül semmilyen más emlékünk nem lesz, mert kizárólag erre az egy műveletre koncentráltunk akkor. Ne tegyük ugyanezt az életünkkel. Igenis vegyük észre, mi történik itt és most. Ha nem így teszünk, elvesztegetjük a jövő tervezésére szánt időt, és nem fogunk emlékezni rá, amikor már a múltunkká vált.
A legjobb pillanat mindig most van, kár halasztani. Ha meg tudod csinálni most, akkor tedd! Semmi okod nincs arra, hogy "még előtte ez, meg az".
Az élet nehéz. Lehet, hogy gyönyörű és csodálatos, de nehéz. A legtöbben úgy viselik el, hogy nem gondolkodnak rajta sokat.
Életünkből mennyit élünk a jelenben? Mennyit vagyunk izgatottak vagy aggódunk a jövő miatt, sajnáljuk vagy gyászoljuk a múltat? Úgy reagálunk az idő miatti aggodalomra, hogy igyekszünk elérni dolgokat, mielőtt késő lenne. Pénzt szerezni, javítani a státusunkat, megházasodni, gyereket nemzeni, előléptetést kivívni, még több pénzt szerezni, és így tovább örökre. Vagyis éppen hogy nem örökre. Ha örökre lenne, nem beszélgetnénk erről. De tudjuk, hogy ha az életünket dolgok utáni hajszává változtatjuk, azzal csak megrövidítjük. Nem évekkel, nem magát az időt, csak az idő érzetét. Képzeljük el, hogy a rendelkezésre álló időnket palackba zárnák, mint a bort, és átnyújtanák nekünk. Hogyan osztanánk be a nedűt? Lassan kortyolgatnánk, kiélvezve a zamatát, vagy felhajtanánk?
Mindig úgy próbálok élni, mintha az utolsó napom lenne. Persze nem mindig sikerül, de erre törekszem. Azt hiszem, a fontossági sorrend a legdöntőbb. Igyekszem, hogy úgy éljek, hogy ha másnap délután, vagy aznap délután ötkor számot kéne adnom, ne kerüljek abba a szituációba, hogy "te jó Isten, hisz ha tudtam volna, egészen mással foglalkoztam volna".
Mindig ott motoszkál bennem, hogy "mi lesz, ha..." De arra rájöttem, hogy tényleg a most-ot kell élni, és arra figyelni, ami van. El kell engedni a görcsölést. A sóhajokat, hogy "bárcsak olyan lenne, mint régen..." Nem. Már sosem lesz olyan. De nem is baj, hiszen most jó! És így egészen másképp tekintek előre is.
Bármilyen közeli is a múlt, valójában már történelem. Ami két perce még jövő volt, az egy perce már múlt, és azóta történelem.
Ne rontsd el a pihenőidődet azzal, hogy máris a holnapon pörög az agyad.
A dolgokat már nem tudjuk visszacsinálni, és a jövőnkre csak úgy lehetünk behatással, ha a mostban jól élünk, és kihasználjuk az élet minden lehetőségét.
Lesz, ami lesz. Ha valaki bízik magában, van, mit képviseljen, van hitele, akkor ennek az elvnek működnie kell, akár a legszélsőségesebb helyzetekben is.
Minden nap huszonnégy órából áll. Igyekszem nem elvesztegetni egyiket sem.
Lapos a hasad, ki tudja, meddig, azt szeressed, elapadnak ugyan belőle lassan a lehetőségek, a horpadt melled alatt a nagy testedben nem lesz lassan helye másnak, csak a milettvolnának és a mileszmajdhának.
A majdnem állandó mosoly egy okos szerkezettel van az arcomra erősítve, úgy hívják, pozitív életszemlélet. Nem a milenneha, nem a milettvolnaha, nem a miértnem rakta oda azt a mosolyt, hanem a mostvanmost.
Egyetlen éj többet ér szürkén leélt éveknél.