Visszakívánom az út névtelenségét, ahol az embernek se múltja, se jövője, csak az az egy perce van az időben. És ha az a perc nyúlósnak vagy kellemetlennek bizonyul, a következő percben mindig indul egy vonat.

Meglep, hogy az én koromban az igényt, hogy minél többet lássak, halljak, tapasztaljak, felfedezzek, képes vagyok túllépni, anélkül, hogy a felfedezést egy pillanatra is feladnám. Már nem kockáztatok előre nézni, gyakorlati helyek után nézelődni, dolgokat kutatni, amiktől a névjegykártyám vagy életrajzom fényesebben csilloghat. És pontosan ezért élvezem, ami ezzel együtt jár. Nem csak a napot élvezem, élvezem a reggelimet, a kávémat, koktéljaimat, boromat, délutánjaimat a szabadban, a napon sütkérezve, élvezem, ha esik, élvezem az esti napsütést és a vihart, élvezem, élvezem, élvezem. A túlzsúfolt naptáram üressé változott, és mind-mind a kiélvezett pillanataimmal töltöm meg.

Hát nem értelmesebb dolog most élni örömteli életet, kiteljesítve minden napot, szeretni és szeretve lenni, ahelyett, hogy az ismeretlen jövőben előálló egészségi állapotunk miatt aggodalmaskodnánk? Mi van, ha nincs is jövő? Mi van, ha a halál a szabadulás útja, amely a túlvilági boldogságba vezet?

A múlt befejeződött. Tanuljunk belőle, és engedjük el. A jövő még nem érkezett el. Készítsünk terveket, de ne fecséreljük az időt azzal, hogy aggodalmaskodunk a jövő miatt. Az aggodalom nem jár haszonnal. Ha az ember egyszer abbahagyja a búslakodást amiatt, ami már megtörtént, és nem szorong többé amiatt, ami talán sohasem történik meg, akkor képes tökéletesen belehelyezkedni a jelen pillanatba. Akkor kezdi el élvezni az élet örömét.

Máról holnapra
az élet
ennyit ér
a csoda egyetlen pillanat
az elmúlás folyamat
te benne vagy.

A tegnap elmúlt, minek foglalkozni vele, a holnap csak jön, ráér akkor aggódni rajta, ha itt lesz.

Az egyetlen dolog, ami biztos, az a halál. Az időpontja nem biztos. Nem tudhatod sem a sajátodét, sem azokét, akiket szeretsz. Ezek tudatában fel kell tenni a kérdést: hogyan éljek? Az én magamnak adott válaszom erre az, hogy ha valamit csinálni akarok, azt MOST csináljam, ha valamit mondani akarok neked, azt MOST mondjam, mert tíz perc múlva már lehet, hogy egyikünk nincs itt.

Csak egyetlen életünk van. Mindössze egy. Én pedig nem vagyok hajlandó ezt a kicseszett másodpercet sem olyan dologgal tölteni, amihez nincs kedvem. Nem akarok majd idős koromban visszanézni, és rádöbbenni arra, hogy volt ugyan egy életem, de elfelejtettem valóban élni.

Az élet az, ami akkor zajlik, mialatt te más terveket szövögetsz.

A múlt nem jön vissza, a jövő pedig még nincs itt. Szóval élj minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó. És az egyik majd az is lesz.

Kár tervezni, valamit úgyis mindig ad az élet.

Azt senki sem akarja elfogadni, hogy ami hátravan, az valóban napokban, órákban, percekben kifejezhető, és ezzel a perccel is, most, amit erre a töprengésre használt el, kevesebb lett.

A söpredéket arra tanították, hogy türelmetlen legyen; hogy ne higgyen a múltban, se a jövőben. Arra tanították, hogy csak a jelenben higgyen, és benne élje ki mohó vágyait.

Néha azok a legjobb dolgok, amiket nem tervez meg előre az ember, amiket a pillanat hevében határoz el.

Azon kellene munkálkodnunk, hogy békében éljünk, nem azon, hogy kipipálhassuk a következő feladatot is a listánkon, miközben azt hajtogatjuk magunknak, hogy amint azzal végeztünk, AKKOR majd elkezdünk élni. Ne halogassunk tovább - fogy az idő. Vagy megtanulunk felébredni, vagy álomtól kábán sétálunk a halálba.