Ha így lesz jó, menj hát és szállj!
Nem kérdem mért, mit számít már,
Tán így lesz jó, túlélem hát.
Eskünk csak emlék már,
Por csak, mi szélben száll.

Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.

Az élet estéje ránksötétedett
ne nézz rám kormozd be képedet
az élet koporsó éje ránkszakad
vigyázz magadra - elbocsátalak.

Kattog a vonat lassan, lassan,
Letűnnek kedves, régi tájak,
Nincs zug, hol lelkem zokoghasson,
Ezek a tájak ó be fájnak;
Eljön-e még - emléketek?

Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.

Egyikük sem szólt semmit, amikor megölelték egymást. A szavak néha nem mondanak eleget, a betűk és a nyelvtan mélysége nem volt elég ahhoz, hogy pontosan kifejezzék a szív érzéseit.

Mit hagyok itt, nem is tudom már,
Messzebb-messzebb visz minden óra.
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.

El kell búcsúzni. Ha az ember nem teszi, örökre szilánkok maradnak a lelkében.

Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.

Én sohasem búcsúzom,
Én szótlanul távozom.
Úgy fáj, amikor egy szerelem véget ér,
De hogy miért, sohasem kutatom.

Minek sajnálni, amit elhagyunk?
Tolongó emberek közt egyedül vagyunk.
Elszöktek, akikkel összetartoztunk.

Jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek.

Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap,
míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad,
míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen,
míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.

Így szokás minden búcsúzáskor, torkig enni vagy inni magunkat, nem érezni az elválás pillanatait. Mindig ez fáj a legjobban. Ezeket a perceket kell elzsibbasztani, hogy ne fájjon a nagy műtét, ahogy a sors kegyetlen késével felhasítja a lelkünket.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség -
A sejtelmes, az ismeretlen.