Mindig is boldog szerelemben kívántam élni, békés, nyugodt, extatikus, eltéphetetlen kötelékben - hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna. A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság. A boldogtalan szerelem nem szakmám. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat. Ki nem állhatom azokat a lelki finomságokat, hogy az egyik szereti a másikat, de mégsem szereti; hogy a másik nem szereti; hogy nem szereti, de mégis; és így tovább.
Ennél én sokkal egyszerűbb vagyok. Én a tökéletes, a sírig tartó szerelemről hiszem azt, hogy reménytelen - ennél alább nem adhatom. Minden más énelőttem a szerelem paródiája.

Dolgok, amelyek sosem tűntek különlegesnek, egyszer csak sugározni kezdtek, mert neki megakadt rajtuk a tekintete. Világom megnőtt, mert tudatom megkétszereződött. Ezt nagyon világosan éreztem. Már nem csak a saját gondolataimból állt, hanem hirtelen belekerült minden, amit ő gondolt, érzett, amire vágyott, amiben hitt.

Az a csodálatos, amikor az ember eljut a szerelemben odáig, hogy azt mondja neki a másik, hogy szeretlek, erre én is azt mondom neki, és folyik mind a kettőnek a könnye! Ennél csodálatosabb nincs. Ha eljut idáig.

A sok bűvös dolog közül ez az egyik: nézni, ahogy alszik szerelmesünk - tekintetétől és öntudatától szabadon egy édes pillanatra a szívét ölelhetjük; mikor ennyire tehetetlen, bármennyire esztelen az érzés, éppolyan, amilyennek elképzeltük: színtiszta férfi és gyöngéd gyermek.

Ha szerelmed rabja vagy
akkor már nem vagy olyan szabad
bár hiszed: tiéd a világ
oda mész, ahova akarsz
mert nem kell sehova menni
csak Vele lenni
ha szerelmed rabja vagy
lám, mégis milyen szabad vagy
mert neked Ő a világ
bejárhatod egy perc alatt.

A szerelem ereje azért van a földön, hogy boldoggá tegyen, hogy közelebb vigyen minket Istenhez és felebarátainkhoz.

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.

És van, újra van a világ
és van benne hova lennem.

Ez új élmény volt: együtt lenni egy nővel, akit kedvelek. Kedvelek? Nos... akivel együtt akarok lenni. Nem kellett társalognivalót kieszelnem. Neki se. Nyugodtan hallgathattunk együtt.

Az én szívem repdesett elejébe annak, akit nem láttam, és most első látásra enyémnek esmértem, akit szívem hangosan, érthetően kiáltott: Ez az! Eltűnt előlem minden, az egész világ körültem semmivé lett, őt láttam, őt érzettem, csupán csak ezt a kívánva kívántat.

A szerelemébredés nem volt viharos, lassan érett be, mint a késői vetés, de már az első pillanatban éreztem, ismeretségünk nem amolyan futó kaland, hanem valami mélyebb kapcsolat kezdete.

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

Azt mondtad, a "szerelmesnek lenni" kifejezés elavult, értelmetlen, de végül megértetted, mert szerelmes lettél belém.

Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor-olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta.