A szerelem azt várja tőlünk, hogy hajítsuk sutba megszokott gondolkodásunkat, és teljes erővel zúdítsuk ki magunkból a szeretetet, ne pedig kiskanállal mérjük.

A szerelem egy pozitív érzéscsomag, az a lángolás állapota.

Amire minden nő ráébred: sokkal jobb szerelemben élni, mint nélküle.

Vele egy nap jobb volt, mint nélküle egy egész élet.

Kiabálnék, hallja meg a világ!
Nekem újra égig érnek a fák,
És forog a Föld, mert láthatom őt
Egy életen át,
Ez a boldogság.

Az édenkert csak két emberé, boldogságunk örökké a miénk.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene.

Nincs ember, aki azt kívánhatná, hogy jobban szeressék, mint ahogyan engem szeret az, akit én valósággal imádok.

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyilva meztelen
omlásban, mint ha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben.

Földi szó nem dúlná szét boldogságunk,
A ránkviharzó tenger dühe sem,
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek,
és hogy nem alhattam el hajnalig
szívszakadva és boldogan.

Istenem, mennyire szerették egymást! Akár két kölyök, sosem teltek be egymás látványával és érintésével. Puszi és simogatás, mindig kéz a kézben, kihívó pillantások - mintha soha senki nem vette volna a fáradtságot, hogy elmondja nekik, a házasság nehézségekkel jár.

A bimbózó szerelemnek álmokra van szüksége. Álomból ébredésekre, gondolatokra, melyeket az első pillanatokban nem tudunk hova tenni. Távolságra, messzeségre, mely eltűnik, mikor felidézzük magunkban a másik vonásait.