Akármilyen tetszetősen is hangozhatna, stilisztikailag bármennyire is kidolgozott, az aforizma valójában csak féligazság. Ezért is áll közel műfaji rokonához, a dilemmához. Az aforizma nem más, mint egy irodalmilag összehozott, s egyfajta stilisztikai-logikai habbal ellátott, racionális paradoxon. De eme utóbbi kijelentés is aforizma-ízű, tehát, stb., a lánckövetkeztetés körbe-körbe forog...
Az ember utólag döbben rá, mennyi csoda mellett ment el. Utólag jön rá, hogy elfelejtett szeretni. Utólag, hogy boldog volt, s észre sem vette. Utólag, hogy nem is figyelt a másikra. Utólag, hogy elfelejtett jónak lenni hozzá. Utólag, hogy kár volt őt nem szeretni. Kár volt unni, aminek örülni is lehetett volna. Kár volt "természetesnek" tartani, hogy a kutyusod lihegve nézett rád, egy angyal szeretetével - amíg élt.
A történetek akkor mesélik el magukat, ha itt az ideje. De egyes történeteknek sosincs itt az ideje.
Vannak, akik inkább képesek nem hibázni, mint elkövetett hibákat jóvátenni.
Csak azok merik és tudják ma élesen, tárgyilagosan, valóban kötöttség nélkül szemlélni a világot, akiknek érdeke, hogy megváltozzék. Ezek azonban alig mondhatják el, hogy mit látnak benne.
Elménk a hadszíntér, a győzelem gondolatainkban dől el.
Az okos ember akkor lesz bölcs, mikor az ostobákkal már nem vitatkozik.
Bölcsen csak az élhet, aki nem mutatkozik mindenki előtt bölcsnek, aki esendő, gyarló ember is tud lenni.
Az az igazi élet, amit másokért élünk.
Büntetlenül senki sem sétálhat a pálmák alatt.
Alkalmazkodjatok az idők változásához, de ragaszkodjatok az örök időkre szóló elvekhez!
Kételkedj a kételyedben, mielőtt a hitedben kételkedsz.
Mindennek oka van. Még az undormány pattanásaidnak is.
Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.
Amikor már úgy érzed, elég bölcs vagy ahhoz, hogy ne kövess el bolondságokat, nem bölcs lettél, csak megöregedtél.