Konzervált agyunk van, amelynek a különböző részei különböző korokból származnak - a hátulja és az alja gyakorlatilag hüllőagy, az eleje és a teteje emberi. Hüllőagy a légzéshez és az alváshoz, emlősagy a falkaösztönhöz, emberi agy arra, hogy gondolkozhassunk ezen.

Az emberi agy ugyan csodálatos gép, de, akárcsak a testnek, megvannak a maga korlátai. Szabályok szerint működik, és éppoly korlátozott, mint a többi gép.

Az intelligencia önmagában nem minden, az ősi ösztönökön és viselkedésmintákon nehéz változtatni.

A változatosság nem csak az élet sója, hanem a működésének a lelke is.

Rossz hír azoknak, akik a földi paradicsomot akarják elhozni, hogy belső biokémiai rendszerünk, úgy látszik, boldogságunk nagyjából egyenletes szinten tartására van programozva. A boldogságra nem vonatkozik a természetes kiválasztódás - egy boldog remete génkészlete kihalásra van ítélve, míg két szorongó szülő génjei átruházódnak a következő nemzedékre. A boldogság és szomorúság csupán annyiban játszik szerepet az evolúcióban, amennyiben elősegítik vagy hátráltatják a fennmaradást és szaporodást. Ezek után talán nem meglepő, hogy az evolúció se nem túl boldogra, se nem túl szomorúra formált minket. Így képesek vagyunk ideiglenesen élvezni a kellemes érzeteket, de ezek sosem tartanak örökké. Előbb vagy utóbb elmúlnak, és átadják helyüket a kellemetlen érzeteknek.

Egy biológus számára az evolúciós terminusokban való gondolkodás alternatívája az, ha egyáltalán nem gondolkodik.

Semmiféle anyag sem rendelkezhet önmagában az érzés tulajdonságával és az érzés maga nem más, mint egy olyan jelenség, amely egy erre alkalmas szervrendszer működésének az eredménye.

A Homo sapiens mindent megtesz, hogy palástolja, de attól még állat marad.

Az érzelmek nem valamiféle titokzatos, spirituális jelenségek, amelyeknek csak annyi hasznuk van, hogy verseket lehet írni és szimfóniákat lehet szerezni a segítségükkel. Az érzelmek biokémiai algoritmusok, amelyek létfontosságúak valamennyi emlős túlélése és szaporodása szempontjából.

Aki igazán érti az evolúció elméletét, az azt is érti, hogy nincsen lélek.

A laikus számára az evolúció a dinoszauruszokkal és a majom emberré válásával foglalkozik. Még a biológusok többségének is csupán történelmi dokumentum, magyarázat arra, hogy a dolgok hogyan jutottak idáig. Az evolúciót általában úgy fogják fel, mint ami megteremti azt a színteret, amelyben a viselkedés megjelenik. Valójában ez még a szereplőket is meghatározza. De, akár a vallásos álszentek, a legtöbb viselkedéskutató is beéri azzal, hogy vallja ezt a hitet, de mindennapi tevékenységében figyelmen kívül hagyja a szervező elveket. Úgy vélik, hogy az evolúció elindíthatta a dolgokat, de a világ tényleges jelenlegi működésében nincs szerepe.

Pénz, társadalmi státusz, plasztikai műtétek, gyönyörű házak, magas pozíciók - ezek egyike sem tesz minket boldoggá. Tartós boldogság csakis a szerotoninból, dopaminból és oxitocinból származhat.

A természetes kiválasztódás arra kényszeríti az embereket, ahogy a többi élőlényt is, hogy azt válasszák, ami a génjeik reprodukciója szempontjából a legjobb, akkor is, ha az nekik mint egyéneknek, rossz. A legtöbb hím gürcöléssel, aggodalmaskodással, versengéssel és harccal tölti az életét ahelyett, hogy a békés nyugalmat élvezné, mert a DNS-ük a saját önző céljai érdekében manipulálja őket. A sátánhoz hasonlóan a DNS a mulandó örömöket használja fel arra, hogy megkísértse az embereket, és a hatalmába kerítse őket.

Mendel és Darwin tökéletes párost alkottak. Csak az a gond, hogy miként a tökéletes párok általában, ők sem találkoztak egymással az életük során.

Az epigenetikai folyamatokban az a legbámulatosabb, hogy ezek teszik lehetővé az emlékezést, az emlékek tárolását nem csak egyetlen szervezetben évszakról évszakra, de nemzedékről nemzedékre is.