Az a baj a békével, hogy hajlamosabb a hibák büntetésére, mint a kiemelkedő tevékenység jutalmazására.

A béke megoldásokat követel, eleven megoldásokra azonban soha nem juthatunk, csak törekedhetünk feléjük.

Hol boldog béke van, bátran épít akárki,
az áttetsző patak kerteken át folyik
a földre, rábizott vetés híven csiráz ki,
urának hozza majd nemes gyümölcseit.

Ha békét tudnék kötni, arra jóval büszkébb lennék, mint a katonai sikerek révén szerzett kétes hírnévre.

Tudat alatt talán egy esti hírműsorban reménykedünk, ahol bemondják, hogy beállt a világbéke, nélkülünk is helyrejött mindaz, amit mi magunk teremtettünk. Közben pedig félünk, mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy nélkülünk, a mi döntésünk nélkül nem fog menni. Tudjuk, hogy döntenünk kell, ám súlytalannak érezzük magunkat. Keressük a boldogságot, és titkon azt reméljük, képesek leszünk függetleníteni magunkat a reménytelennek tetsző külvilágtól. Akkor is így teszünk, amikor már tudjuk, ez a külvilág mi magunk vagyunk.

A harcban néha az a legokosabb húzás, ha visszavonulsz.

Két békés hatalom van: a jog és az illem.

Csak harcolni könnyű azzal, akit nem ismersz, békét kötni lehetetlen.

Azon a napon, amikor teljesen megbízhatunk egymásban, béke lesz a Földön.

Gyűlölet tövise
nem virágzott még békét soha.

Ha a békességet boltban árulnák, aranyon is meg kellene vennünk.

A béke megvalósítására hivatott emberek feladata, hogy olyan feltételeket teremtsenek, hogy a fasiszta fenevad soha többé ne emelhesse fel a fejét.

Az igazságot, a békét és a megértést mindig csak azok keresik a földön, akiket legyőztek és eltapostak.

A bajok távol tartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük őket.

Talán annak, hogy nincs többé háború meg az összes többi, az az oka, hogy nincs többé ellentmondás. Az emberek nem követelik a változást. Az egész csak egy nagy, mosolygó, szép tömeg, meg néhány megmaradt ember, akik mindezt vezetik.