Mindig van valaki vagy valami, ami félbeszakítja az álmaidat.
Kövesd az álmaidat, csak ügyelj arra, hogy közben jól is érezd magad.
Nagyon jó vagyok az álmodozásban. Kérdezd csak meg bármelyik tanáromat.
Ha elfelejtünk álmodni, azt is elfelejtjük, milyen az élet.
Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lilafátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.
Kisemberként a szívével látott,
Hamar megbocsátott, senkinek sem ártott,
Ébren álmodott, mindig tervezett,
Folyton változott, sokszor elveszett,
A sok buta szabályt nem értette,
Azt kívánta, bárcsak felnőtt lehetne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Megvan az az idétlen szokásom, hogy nem kapcsolom ki a telefont, amikor megpróbálok aludni, úgy vagyok vele, soha nem lehet tudni, ki telefonál, mondjuk Brad Pitt, Orlando Bloom, vagy egy jóképű tűzoltó.
Amit kívánunk, arról gyakran elábrándozunk, ami azt jelenti, hogy végül gyakran magunk is igaznak hisszük.
Ragaszkodunk a tündérmeséinkhez, amíg csak túlságosan nagy nem lesz az ár, amelyet meg kell ezért fizetnünk.
Mind hagyták magukat elsodorni, alig álltak ellen az élet önkényének. Egyesek tanárnak készültek, mások közgazdásznak vagy jogásznak, a többiek régészetet, kórházi menedzsmentet, nyelvészetet vagy még különösebb dolgokat tanultak. Kész őrület: tinédzserként ezeknek az embereknek álmaik és terveik voltak, évekig meséltek arról, hogy mit akarnak később csinálni. És amikor betöltötték a tizenkilencet vagy a húszat, hirtelen valami egészen mást csináltak, és csak a biztos jövő érdekelte őket. Mintha az ezt megelőző évek nem is lettek volna, mintha sosem álmodtak volna.
Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki közben a csillagokra néz.
Az álmokban az a szép, hogy mi írjuk a forgatókönyvet.
A valóság várhat, mikor egymás álmait szövögetjük.
A legszebb dolog számomra az alvás, de ébren is tudok álmodni.